közönség.hu

85 éve, 1935. április 27-én született Őze Lajos. Alakításai, akár filmen, akár színházban a mai napig legendásak. Valachi Anna: A Színjátékos életei című könyvéből pályatársai szavait idézve emlékezünk.

TÖRŐCSIK MARI : Lajos két évvel fölöttem járt, én pedig sokat filmeztem, így a főiskolán nemigen találkoztunk. Első meghatározó élményemet mégis ebből az időből őrzöm róla. Egyetlen pillanat volt az egész: fehér öltönyben állt egy zongorának dőlve a színpadon, egy szál virággal a kezében. Semmi másra nem emlékszem, csak erre a képre. Úgy állt ott, olyan intenzív jelenlét sugárzott belőle, hogy képtelen voltam levenni a szemem róla. Ez olyasmi, ami csak a legnagyobb tehetségek láttán lepi meg az embert.

GARAS DEZSŐ : Amikor elszavalta egyik kedves versét, Az ős Kajánt , döbbenten néztünk. Szíven ütött ez a fajta fantasztikus tehetség, amelyet nem véletlenül szoktak az ős szóval jellemezni. Őze az állandóság volt. Az a törzsökös ember, akinek az elvei, a nézetei, az érzései nem változtak. Ugyanolyan volt harmadévesen, mint ötvenévesen. Baráti körbe némelykor elképesztően infantilis tudott lenn. Én nem tudom őt különválasztani korszakokra. Szerintem ő öregen született, és fiatalon halt meg.

RAKSÁNYI GELLÉRT : Maecenas szerepe ... úgy élt bennem, hogy... nemigen oldható meg színészileg. Amikor Őze Lala kapta meg Maecenast, az egyik próbán lenn ültem a nézőtéren, s csak néztem és csodáltam, hogy ebből az általam gyengének minősített szerepből ez a fiatalabb kolléga mit tud csinálni. Idővel rájöttem a trükkjére, illetve a zsenialitására. Nem azzal törődik, hogy kinek a darabját játssza, hanem mindig a szituációra figyelt. Ettől pedig olyan izzó volt a jelenléte a színpadon, hogy a környezete szinte másodrendűvé vált. Ez volt Őze csodája.

SZIRTES ÁDÁM : Ösztönös? Tudatos? Ez a kettő csodálatosan együtt volt nála. Ő erre a kettős alapra épített. De aztán mert is ám! Mintha égszakadás, földindulás volna a színpadon! Egyszer csak megnyúlt, a bokorból jegenyefa lett! Csodálta őt az ember. És tanulni lehetett tőle mint kollégától. Főleg munka közben, ahogy építkeztünk, raktuk a téglát meg a maltert, mint a kőművesek: te tedd ide, én oda, majd én így fogom, itt hézagot hagyunk... De a szakmáról nem nagyon beszélt. Szemérmes volt ebben az ügyben. Nem akart a szakma professzora lenni.

KÁLLAI FERENC : Bejött egy titokzatos, különös személyiség. Mi már öreg tagok voltunk akkor Bessenyei Ferivel, s érdekes módon mindketten egyformán éreztük, hogy ez a fiatal, majdnem korunkbeli ember lélekben és szellemiségben hozzánk tartozik. Nem éreztük a különbséget, noha tíz év volt köztünk - de ezt inkább Lajos hangsúlyozta, aki oda-vissza számon tartotta hármunk barátságát. Ő olt a legintenzívebb életigénylő köztünk, és mi ehhez ragadtunk. Abszolút biztosan állt a lábán. Azt hiszem, nem ő szorult a mi barátságunkra, hanem mi az övére, aki ennek az egész kedélynek a motorja volt.

Pápai Erzsi - Egri István - Béres Ilona - Őze Lajos - Kállai Ferenc - Sztankay István

CSERHALMI GYÖRGY: A színészet, szerintem, az ember génjeibe van kódolva - és Lajos túlkódolt színész volt. Őrületes színész! Nagyon nehéz volt labdába rúgni mellette. Az ilyen emberekre mondják, hogy elszívják mások elől a levegőt. Pedig nem akarják. Ez irritáló. Nyilván az is hozzájárult az ő magánybetegségéhez, hogy őt - a produkció érdekére hivatkozva - gyakran igyekeztek visszanyomni a többiek színvonalára. Akkoriban az ember még el is hitte, hogy ezt kell tenni. De ahogy öregszik, másképp látja a világot, s azt vallja: menjünk mi csak a nagyok felé! Mindnyájan jobban járunk.

SINKOVITS IMRE : Szüntelenül az eredetit kereste, a természetes nyersanyagot, amiből aztán majd ő formál valamit. Ezt a célt szolgálták időnkénti kiszakadásai a szakmából, ebből a mesterséges világból, amely megfosztja az embert valóságos emberi kapcsolataitól, mert állandóan kollégák között forgolódik. Ő azért volt képes annyi mindent eljátszani, mert valóságos élményanyagból táplálkozott, s modell alapján dolgozott - ebben a törekvésünkben hasonlítottunk egymásra.

KADELKA LÁSZLÓ : Minden igazságtalanságot rettenetesen nehezen tűrt. Ha úgynevezett kisembert - akár műszakit, akár egy stúdióst - bántottak indokolatlanul, rendkívül indulatosan kelt az illető védelmére.

SZÉKELY GÁBOR : Amikor a Nemzeti élére kerültünk, az volt a meggyőződésünk, hogy alapvetően két emberre kell építeni ezt a színházat: az egyik Törőcsik Mari, a másik Őze Lajos - mert ők azok, akik színpadi nyelvüket, kifejezésmódjukat tekintve a legideálisabban ki tudják fejezni mindazt, amit gondolunk.

ASCHER TAMÁS: Szerette az extremitásokat. A szerepeit is csapongó képzelettel közelítette meg; nagyszerű ötletei voltak, s a legszélsőségesebb elképzeléseit is kipróbálta, még ha később nem is őrződtek meg ezek az előadásban. Művészetében Major Tamás rokona volt: mindent eltúlozva, karikírozva, a nevetséges irányába eltolva szemlélt és láttatott. Félelmetes erejű víziói voltak .... Szokatlan végleteket tudott összeötvözni, a nevetséges, az esendő és a fenyegető, a veszélyes különös keverékét.

ÁCS JÁNOS : Ilyen kaliberű, ilyen erejű, ilyen ősiségű színésszel addig nem találkoztam. Azóta se nagyon. Páratlan, bölényszerű ember volt, és teljesen másként kellett rendeznem, mint a fiúkat, darabbeli tanítványait.

SZÉKELY GÁBOR : A szakma kollektív emlékként őrzi a fiataloknak azt a különös, hosszú, nagyon bölcs utószertartását, amelyből két generáció szenvedélyes tiszteletét és ragaszkodását lehetett kiérezni. A temetés sok mindenre elégtételül szolgálhatott. Ez volt talán az a pillanat, amely Lajost megszabadította esendőségéből, gyengeségéből, emberségéből fakadó átkozott sorsától. Amint a halál kiragadta őt a hétköznapiságból, abban a másodpercben olyan mítosz s megnemesítő tendencia támad körülötte, amilyen csak ritkán tapasztalható. Igazi, nagy színészhez méltó adomák, történetek kezdtek el keringeni róla. Valami nagy kiteljesedés történt ott. Méltán. Minden ember páratlan remekmű, de Őze Lajos olyan volt, hogy még külön el lehetett gyönyörködni benne: mennyi titka van, és milyen csodákra képes!

hirdetés